True happynes:
Mixeld össze ezt a számot:
https://www.youtube.com/watch?v=_Mzklb9nkXM
ezzel a gif-el:
http://d24w6bsrhbeh9d.cloudfront.net/photo/aG9BzNn_460sa.gif

Kell egy kis idő, míg beindul, de egy ilyen lapos, unalmas, eseménytelen este után ez is le tud kötni vagy egy fél órára:D 

A CsCates szerepjáték duma után megint erőt vett rajtam a késztetés, hogy írjak, vagy meséljek valami szerepjátékos körben; mondjuk könnyebb lenne, ha lenne ki(k)nek. Ebből eszembe jutottak a régi, szép emlékek. Az estébe nyúló elvadult MAGUS partyk, a maratoni 36 órás játék még apáméknál. Meg a sok pancser kezdő idióta is, akikkel összehozott a szerepjátékosok végzete:P Nyilván számít mondjuk a tapasztalat, meg a habitus, és nyilván könnyebb olyanokra mesélést szabni, akiket évek óta ismer az ember, de mégis vannak szisztémák. Én például utáltam az előre leírt modulokat. Akkor is, ha a mesélő magának írt meg egy teljes modult. Attól az egész olyan lett, mint amikor az ember lapozgatós könyvben "játszik". Megvannak az utak és az ösvények, attól elszakadni sosem lehet, ha pedig mégis, akkor vagy hamar visszakényszerítenek rá, vagy kényszeredett rögtönzésbe hullik az egész játék.  Sokkal jobban szerettem egy egész kis miliőt megteremteni a kezdetek kezdetén, összedobálva pár kulcsfontosságú elemet, pár lényeges karaktert, mozdulatot, kronológiai rendszert, majd az egészet egy békés turmixban összemixeltem. Sokkal kötetlenebbnek éreztem magamat, és a játékosok is az egész ülést. Így még azt a késztetést is sikerült legyőzni, hogy el-el potyogtassak önkéntelenül is direkt támpontokat akkor, amikor nagyon leragadtak valami mellékes baromságnál. Mondjuk az eredendő emberi hülyeséget nem lehet kalkulálni, szóval volt olyan is, amikor Zatarék egy kósza ötlet hatására halálra kínozták az egyetlen szemtanút, aki tovább juttathatta volna őket - még az előtt, hogy a lényegi információt akár csak megpróbálták volna kiszedni belőle. Szóval ja. Volt olyan is, amikor befuccsolt. Mondjuk az is igaz, hogy a játékosok képességeihez kalibráltan nem kellett volna EGY kulcsfigurát szerepeltetni; csak valahogy nem számítottam rá, hogy miután megmentenek egy szende, ártatlan, szűzleányt, zsinórban végig erőszakolják és felkoncolják. Főleg egy ÉLET jellemű, elfekkel teletűzdelt partyban. Eleinte mondjuk minket is elkapott a fejlődés kötelező állomása. Eleinte mi is arra vágytunk, hogy pörgős akciók, mesélő által lefestett vérben tocsogó győzedelmes diadalmeneteket produkáljunk; csak miközben a kortársaink többsége leragadt ezen a szinten, és a fejlődési késztetés leragadt azon a momentumon, hogy "egyboszorkányegyköralatthányhasadékottudnyitni?", mi máshonnan közelítettük meg a kihívást. Elkezdtük a fejünket használni a kockák helyett, a képességeket a nyers, virtuális brutálitás helyett. A katakterlapról eltűnt a kötelező mászóvas-fáklya-tűzszerszám hármas, és az emberkéink elkezdtek élni. Egy bárd nem állt neki átmászni a várfalon pusztán azért, mert volt 45% falmászása, és a lovag sem mészárolt le mindenkit pusztán azért, mert volt 170-es TÉje. Az utolsó mozzanat az volt, mikor a karakter gyakorlatilag önálló lénnyé vált bennünk. Először azt élveztük, hogy igenis a félisteni hatalmú lényeinknek is vannak földhözragadt gondjaik (8-as szépséggel hogy tud csajozni egy dartonita lovag?), később pedig tobzódtunk abban, hogy egy karakter olyan lépéseket és döntéseket hoz meg, ami hozzá illik - a játékos viszont egyszerre imádja és gyűlöli érte. Valószínűleg pont ezért szerettük az egészet. Az egyszerű kikapcsolódás átalakult egy (több) másik életté, amit magunkban hordoztunk a mindennapokban is, beszéltünk róla a haveri sörözéseknél, felemlegettük a nosztalgiaszagú összeülésekkor, fejtegettük, mit lehetne tenni a következő alkalommal. A valódi életben is sokszor segített a látens skizo-énünk. Ha valamitől szartunk vagy leragadtunk, csak előhoztuk, hogy "bezzeg a fejvadász most nem szarna be, az ez vagy azt tenné." Utána pedig megtettük mi magunk. Persze ehhez kellett egy jó mesélő, és pár igazi, jó játékos. Lehet, ezért sem tudtunk új partyba beilleszkedni. Még Szuri beszállása a buliba is sokat rongyolt a színvonalon, pedig akkor voltunk öten, hogy kompenzáljuk a vihorászós idióta stílusát.

Stílus. Na, igen, az sosem ártott. Engem többnyire jó mesélőnek tartottak, mert apróságokba se zavarodtam bele, és képes voltam annyit csavarintani a történeteken, hogy sose legyen egyszerű menjésgyőzz a megoldás. Laci...na ő viszont félisten volt a mesélők között. Ő le tudott mesélni úgy egy teljes történetet egy tükrökön keresztül járkáló démonnal, hogy sosem láthattuk magát a szörnyet; még csak nem is ölt meg senkit. Csak utána két héttel is beszartunk, ha az exünk a tükör elé hívott minket. Lehet, az ilyesmihez kell egyfajta elcseszett lélek. Laci erejét a sznobériába forduló művészien giccses világszemlélet adta, az enyémet az alternatív valóságom. Lehet, ezért sem szerettem Vampire-t mesélni. Túl konkrét volt, túl szabályokba akadó. Hogyan meséljünk egy korunk beli New Yorki történetet úgy, hogy fingunk nincs a városról, nem ismerjük a titkait, és olyan lényeket kellene motiválni, akik (amik) igazából mindent leszarnak a véren és a hatalmon kívül? Vegyünk egy fantasyt. Emberek a kocsmában, pasik a nőkön, nők az utca szélén, hercegnők a kastélyokban, sárkányok meg a Bestiárium 193. oldalán. A város népe bagót rág, szivarkát vagy pipát szív, bort vedel és söröskorsókkal verekszik. Az emberek nőt akarnak, pénzt, esőt a száraz évszakba, fedelet a fejük fölé. De a Vampireben? Nem bagóznak, mert nincs légzés. Nem kajálnak, mert nincs emésztés. Nem szeretkeznek, mert nem élveznek belőle semmit. Nem bújnak a kandallók tövébe, mert rettegnek a tűztől, és nem csinálnak kb semmit az ég egy adta világon, ami emberré teszi az embert. Mert nem emberek. Ja, leesett, tudom. Ettől függetlenül nehéz. Utána ott van a megvalósítás. Fantasy: kezdő szint, kezdő feladat: hozd ki a lányt az ellenséges várból. Kezdő megoldás: Lovag teljes páncélban átmászik a várfalon, mert van 15% mászásra, és hátha mázlija lesz. A tolvaj hátbaszúrja a csapost, mert biztos elpletykálná a várúrnak, hogy idegenek szálltak meg a fogadóban. Az élet-rend jellemű emberbarát embervadász lemészárolja az őröket, már az elején, hogy ne legyen gond a kijutással. Három nappal később... A varázsló kiszámolja, hogy tök pucéran nem lehetek több, mint 40 kiló, az a fal meg csak nem lehet olyan összetett, be tudok rajta sétálni egyes légiességgel... Gyakorlott megoldás: A városba mutatványos érkezik. Miközben az istálló magától felgyullad, meglép az asszony, pár lekaszabolt hullával a háta mögött. A várúr öngyilkosságot követ el egy csésze erőlevessel a pottyantós budin. Profi megoldás: Két ember megszáll a fogadóban, majd egy héttel később távozik. Pár napra rá egy alma leesik a fáról. Egy cselédleány hirtelen rosszullétről panaszkodik, a városúr pedig sürgős látogatásra kap meghívást a birodalom túlvégébe. Két héttel később a hős és a leány belovagol Erion főkapuján. Szerepjátékos megoldás: a szomszédos uraság hódításba kezd. Barbár hordák dúlják fel a földeket, a lovakat pedig megtizedeli a takarmányba keveredett beléndek. Az uraság háborút visel, majd gyászos véget ér egy véres ütközet közepette. A birodalmat beszántják, a pórok elhagyják a földjeiket, az elhagyatott kápolnát pedig inkvizítorok szállják meg, kóbor lelkek után kutatva. Ja igen, közben egy csaj is eltűnik valahogy. Vampire: hozd ki a sabbatos erődítményből a kulcsfigurát. OOOoookay. Ghoulok. Sok. Mozgásdetektor. Profi hackerek. Tremere antitribu varázskörök. Sörétes. Lángszóró, mert a ghoul úgysem fél a tűztől. Őserő. Mindenkinél. Beavatott rendőrök, informátorok, portyázo assamiták, kritikus sebzésű gangrelek és őrjöngö brujah-k. Good luck! 

Valami viszont elkapott pont tegnap. Valami, amiben talán sikerült megfogni a Vampire lényegét. Lenne épp erről egy baromira jónak ígérkező, igazi hangulatos ötletem, amit egy jó csapattal, pár játék alatt sikeresen ki lehetne végezni. Valami igazán bad-ass story. Ha lenne kinek. Ha lenne mikor. Így meg ez is mehet majd a süllyesztőbe, basszameg. Pedig lehet, megérne egy misét. Vagy, hogy stílusos legyek: Ez megérne egy mesét. 

Minek mondjam? Úgyis tudjátok mind...

Immáron hivatalosan is mindennek vége.

éljen az új év...

Miközben évekkel ez előtt felhagytam az ezoterikus világértelmezéssel, és a misztikum bűvköréből inkább a racionalitás mégbizonytalanabb talajára költöztem, lépten-nyomon futok bele vicces és érdekes dolgokba. Szóval vannak olyan dolgok, amik úgy furán kapcsolódnak, és nem feltétlenül sorolnám ezeket sem a misztikum világába, inkább csak mint egy fura miazmát böködöm a pálcikámmal. Ilyen például az öltözködés kérdése. Világ életemben imádtam a feketét, bár egy jó ideje arról is le kellett mondanom (ahogy a hosszú hajról is, szipp) A fekete számomra otthonos érzést kölcsönzött, magabiztosnak és határozottnak éreztem magamat feketébe, ha eleget ittam, még vonzónak is képzeltem magamat (hehe) Viszont nem a rocker-metal irányba mentem el, hanem inkább a fekete farmer-galléros póló, vagy ing irányába. Évekkel később tudtam meg, hogy a kedvenc zenekaromnak, a The Cure-nak is ez volt az egyik classic ismertetőjele. Meg a sminkelt arc a konnektor-séróval, de az kimaradt. Bár még 2001ben egy koncertfelvétel kapcsán megnéztem, milyenek a "csapattársaim", hát...annyira nem voltam büszke rájuk:D Mondjuk én se tűnhetek sokkal normálisabbnak, szóval öngól. Azután ott van a számmisztika, mint pl a születési dátumomat körbebüfögő 10, és a csillagjegyből fakadó 6. Valahogy 10évente szisztematikusan történnek jó és rossz dolgok is. Persze, az évfordulótól függetlenül is történnek szar dolgok, csak pl. 2003 egy ocsmány szakításról, és egy nagyszülő elvesztéséről szólt, éppen úgy, ahogy a 2013-as év. Most ezekbe annyira nem mennék bele, egyrészt, mert rohadtul nem érdekel senkit, másrészt meg minél több ilyesmit írok, annál idiótábbnak tűnnék. Csak most az egyik vicclap kapcsán bökött szemet (YÁÁÁÁÁÁÁY) egy leírás, egy bizonyos virágról. Egészen pontosan a Halfeti-rózsáról, ami, ha a leírásnak hinni lehet, az egyetlen original Fekete Rózsa. Ami úgy kb 15 éve mániám. Nem tudtam megmondani, hogy miért, (leszámítva, hogy mert eléggé darkos-misztikus-giccses-romantikus hányás, mint én) de valahogy olyan közel éreztem magamhoz. Olyan hozzám illőnek. Tökmindegy, fogadjátok el, hogy így volt, és kész. Na, most olvastam a leírását: "A helyi lakósok úgy hiszik, ezeknek a rózsáknak misztikus jelképeik vannak, remény és szenvedély, ugyanakkor a halál és balszerencse szimbólumai." Bingow. Jó, nyilván sokan szeretik a fekete rózsákat. Jó, nyilván mindenki megtalálja a maga baromságait a maga baromságai között. Ettől függetlenül Lobonc már megjegyezte, hogy az a fura bennem, hogy tényleg olyan, mintha Murphyvel élnék együtt. Ami elszaródhat, az tuti, hogy el fog szaródni, ha én vágok bele. Bármiről is legyen szó. Ugyanakkor meg jó tulajdonságom (már amennyire jó), hogy sosem adom fel. Még akkor sem, amikor feladom. Valami mindig hajt előre, és győzködi az agytekervényeimet, hogy még van jövő, még van lehetőség, még lehet minden más. A többit meg költsétek hozzá. Szóval a lényeg, hogy BlackRose Powa forever. 

Az elmúlt hét is csupa-csupa szívderítő bódottságosságot fiallt. Kriszti válaszolt végre. Kerek két mondatot. Nekem meg tollas a hátam. Ja, és persze, csipogok, akkora madár vagyok. Fütyülök is az egészre, csak nem látszik. Meg mondjuk ennyi idő után igazából ez a legkevesebb, ami zavarhatna. Az ezt követő dolgok azért picit jobban mellbevágtak. Nővéremet 7 év után vágták ki a munkahelyéről, vezető beosztásból. Igazából valahol röhöghetnék is rajta, puszta genyóságból, de egyrészt nem vagyok az a fajta, másrészt tényleg a lehető legszarabb percben érkezett neki is ez az egész, és valahol mégis csak a testvérem. (Minden ember geciként kezdi, csak valaki az is marad.) Kiderült, hogy anyámnak lassan, de biztosan épül le a tüdeje, és az ég egy adta világon semmit nem tudnak vele tenni, max tünetileg kezelik. Valameddig. Aztán utána már az se segíthet. Szóval rettenetesen boldog dolog az, hogy miközben van egy haldokló, és agyban lassan leépülő nagyapám, akit anyám szeretne ellátni annyira, amennyire 260km távolságból lehet, minden egyes utazással éveket dob ki az ablakon, köszönhetően az allergiás rohamainak. A hasonlóan mókás és szívderítő dolog az, hogy Lucyről kiderült, hogy rákos. Mondjuk annyiban mázlija van, hogy hamar észrevették, és ha szerencséje van, akkor "csak" gége, és nem mirigy. 

Hja, hogy senki sem tudja, hogy ki az a Lucy? No prob. Lucy egy 21 éves lány, aki nem mellesleg évek óta kedves ismerősöm, és aki amúgy most nyárra tervezte az esküvőjét. Most fifty-fifty. Vagy temetés lesz, vagy lagzi. Méghogy én vagyok végletes :P Apropó lagzi: loboncék is nősülni készülnek. Szóval az ismerettségi körömben kb 1 páros maradt, aki nem egy éven belül házasodik. Happiség és bódottság szanaszét!

Kompenzáció: úgy néz ki, hogy nem 100.000-t kell zsebbe fizetnem a leendő főnökömnek a talán sikerülő következő munkahelyemen, hanem elég 70-et. Bargain. Végülis, tök pozitív ez az elmúlt egy hét, nem?

Ahogy egy régi ismerősöm fogalmazott: azért valahogy ki lehet bírni röhögés nélkül... 

2013-11-27 11:21:35

Az utolsó üzenet időpontja.

2013-11-15 08:18:05

"De azért nem tűnök el"

Az utolsó üzenet időpontja: 2013-11-27 11:21:35. Az utolsó feltűnés: 2014-01-06 12:58

Nincs válasz. Nincs reagálás. Nincs buék, nincs boldog karit, nincs köszi az ajándékot, nincs felejts el. Nincs semmi. Csak a lassan frissülő számok, és a várakozás. Dec 18. Biztos elfoglalt, karácsonyi hajtás. Dec 28. Karácsonyi hajtás, szilveszter, van elég dolog ilyenkor. Január 6...

Várakozás

szorongás

2013-11-20 10:55:49

"Nem szabad félni..."

Nem félek. Már nem. Egyszerűen csak nem értem. Azt mondták, ha valaki 1 seggfejjel találkozik, akkor vannak seggfejek a világon. Ha naponta tízzel, akkor ő a seggfej. Ha gyakran érzem azt, hogy hülyék vesznek körbe, akkor én vagyok a hülye? Meglehet. Ha ez a titka, akkor be kell vállalnom, hogy én vagyok a hülye, amiért nem fogom fel a másoknak annyira nyilvánvaló dolgokat. Felfogom, hogy nem vagyok szép. Nem vagyok dögös, és nem vagyok túl férfias sem sokak szemében. Azt is elhiszem, hogy negatív vagyok, lehangoló időnként, hogy másoknak bizarr vagy taszító az a fajta belső hitvilág, amiben én hiszek, vagy éppen az a korábbi, amiben évekig hittem anno. Valamit viszont nem értek. Miért kell ezt? És főleg - miért kell ezt így? "Ha a császár a halálomat kívánja, csak kérnie kell" (Katsumoto - Az utolsó szamuráj) Ha azt akarja, hogy ne keressem, csak kérnie kell. Nem kéri. Ígérget, és nem érzem, hogy be akarná tartani. Se ezt, se a többit. Ő nem.

Akkor meg miért? Nem tudom. Mert én nem csak ígérgetek. Nekem komolyak voltak a gondolataim, az érzéseim, a szándékaim. Nekem valóság volt az, amiben éltem, és amit mondtam; és nem tudok mit kezdeni azzal, ha ezt nem értette meg. Egyszóval várok. Reménykedek. Elvégre, csak pozitívan, ugye? A remény hal meg utoljára. Akkor is, ha kalapáccsal próbálják agyon verni.

C'est la vie

Még most is érzem...

I'm so tired of being here
Suppressed by all my childish fears
And if you have to leave
I wish that you would just leave
Cause your presence still lingers here
And it won't leave me alone

These wounds won't seem to heal
This pain is just too real
There's just too much that time cannot erase

[Chorus:]
When you cried I'd wipe away all of your tears
When you'd scream I'd fight away all of your fears
And I held your hand through all of these years
But you still have
All of me

You used to captivate me
By your resonating light
Now I'm bound by the life you left behind
Your face it haunts
My once pleasant dreams
Your voice it chased away
All the sanity in me

These wounds won't seem to heal
This pain is just too real
There's just too much that time cannot erase

[Chorus]
When you cried I'd wipe away all of your tears
When you'd scream I'd fight away all of your fears
And I held your hand through all of these years
But you still have
All of me

I've tried so hard to tell myself that you're gone
But though you're still with me
I've been alone all along

When you cried I'd wipe away all of your tears
When you'd scream I'd fight away all of your fears
And I held you hand through all of these years
But you still have
All of me

Napok óta lázas vagyok. Most is. Talán ezért vetemedtem arra a baromságra, hogy újra írjak. Vagy talán az álmatlanság, ami így fél2 magasságában is baszogat, pedig mindennek jobb lenne, ha inkább aludnék helyette. igazából nem akartam írni többet, ehhez képest most a 3. bejegyzésnél tartok. Csak ennek sem látom épp úgy értelmét, ahogy az eddigieknek sem. Nem olvassa senki, aki olvassa, azt nem érdekli, akit érdekel, az úgy se tud vele semmit se tenni. Valószínűleg nem is akar. Az én életem az én nyűgöm. Csak ez a rohadt láz ne lenne. Meg a fuldokló, görcsös köhögés. Meg a pöttyök a vécédeszkán, ahogy hányásig próbálok megszabadulni a bennem lapuló kórságtól és szar érzéstől. Helló világ, helló ismeretlen. Ja, és még csak annyit: FUCK YOU! Mert megtehetem. Mert meg akarom tenni. Mert pofán röhögöm az aggodalmaskodókat, akik unott közönnyel nézik végig nap mint nap ugyanezt a vergődést, csak kevesebb hányással, kevesebb vérrel, de sokkal több csendességgel és alázatos visszahúzódással. 

Mert eltűnni persze, senki nem szokott. Ó, nem, sosem! Hiszen azt mondta, majdhogynem megígérte! Mint ezer meg egy másik dolgot is. Ahogy a szomszédja, az anyja, a kutyája, az aranyhala, a cipőfűzője. Egyik sem szokott hazudni. Csak az élet valahogy máshogy alakul. Valahogy valami fontos dolog közbejön. Márpedig fontos dolgok mindig vannak. Körömvágás, fésülködés, szex, pia, film, kaja, alvás, van minden, csak az embereket válogatjuk szét hangulat szerint. Ja igen, ő fontos, csak nem annyira. Valahogy úgy 123040. a sorban. Attól még a fontossági listán van. Mert legalább elolvassuk, amit írt. Ja, mégse. Vagyis de, csak fél év késéssel. Fontos, mit gondol, mit érez, mit szeretne, persze, hiszen az egész ember fontos! Csak vannak fontosabbak. Lényegesebbek. Pozitívabbak. Megbízhatóbbak.

Ehh fuck it, végülis csak egy ember, nem? ugyanolyan, mint a többi. Még egy pár állat is fontosabb. Vagy a szobapáfrány. Az nagyon fontos, azt nagyon szeretem. Végülis, egy ember mennyivel többet él, mint egy páfrány, nem? Van idő mindenre. Főleg nálam, ahol a szobapáfrány csak hetekig húzza. És legalább azt is csöndben, udvariasan, méltósággal. Nem köhög, nem hörög, nem hisztizik, nem bánt meg másokat. Csak meghal. Elszárad, megbüdősödik, aztán ha kész van, jöhet egy másik páfrány, hogy az is megdögöljönk.

Lazy Jones is dick to páfrányz.

Fuck it all

Megyek, és körbepöttyözöm újra a vécédeszkát. Felkeltek pár morcos szomszédot, és elátkozom a paraszt futárt, aki lenyúlta a vacsorára szánt pizzámat.

Csak ez a kurva láz múlna el.

This post does not contain a lap dance. 

How long, how long will I slide...

Take it on....

Csak csúszok lefelé az ismeretlen semmibe. Arcok és nevek nélküli nímandok suhannak el mellettem ahogy vonat ablaka előtt az ismeretlen fenyves. Hiába reménykedik az ember, néha nem ér célba. Valakit család vár, valakit az otthon magánya, valakit egy elrontott váltó, egy részeg kamionos, vagy csak az ismeretlen, csendes vég. Célokat és álmokat kergetünk csahos kutyaként, anélkül, hogy tudnánk, mi vár ránk amikor utólérjük őket. Mi csak ülünk a vonaton, zötyögünk és álmodunk. Néha körbenézve elmerengünk az embereken, akik mellettünk ülnek - merre járnak? Merre tartanak? 

Semerre. Ülnek, várnak és remélnek, hajkurásszák a céltalan célokat, az álomtalan álmokat, hogy családot, gyereket, boldogságot lássanak, hogy temessenek vagy szüljenek, vagy csak egy apró, vagy gigászi lépést tegyenek előre az életükben. A napok pedig telnek, gyorsuló ütemben, kalauz és vezető nélkül.

Legbelül pedig zombik vagyunk. Szomjazzuk a mások álmait. Mások életét. Párt választunk, de mégis, csak eszköz marad a magunk elcseszett álomvilágában. Nem utazunk egyazon fülkében. Csak néha egymás mellé szól a jegyünk. Nem beszélgetünk, nem érdeklődünk, nem mosolygunk a másikra. Érezzük a rántott húsos szendvics illatát, de nem kérünk és nem adunk belőle. Végülis, ki venne egy falást a szomszéd fülkében ücsörgő öregúr barátságosan kínált, nyálcsíkokkal terhelt vacsorájából?

Pedig csak az életét kínálja nekünk. Egy falatot az öröméből és bánatából, a felesége verítékéből. Nem kér cserébe semmit, csak hogy osztozzunk vele az utazásban. Egy falat életet az ő kis falatnyi életéből. Abból a miliőből, amiből a fűszereket keverik, ahol a tojást habarják. Egy állatból, ami életét adta mások életéért, hogy nyomorban és félelemben élve végül életét adja másokért, anélkül, hogy egy pillanatra is felmerülne egyszerű, szegényes agyában a felismerés, hogy csak apró kis része a nagy tervnek, amiben mindenki eszik, és mindenkit megesznek. Pedig csak emberek ülnek a vonaton.

Az ember ostoba állat mondjuk. Azt hiszi, az élet császára, az úr, isten állat és növény felett, miközben rettegve bújik az odvába az eső elől, miközben szerelmesen nyögdécselve röfögi fel magának a teste boldogságát; miközben reményekben és álmokban utazik kabinok, fülkék és kocsik helyett. Valaki éppen eszik. Valakit éppen megesznek. Valakinek élnie kell, hogy később mások eledele legyen. Valakinek ételnek kell lennie, hogy mások életét hosszabbítsa, vagy tegye árnyalatokban boldogabbá.

Felismerik ezt mások? Felismeri ezt bárki is?

Csak ülünk a vonaton, és zakatolunk. A végállomás pedig mindenkinél ugyanaz. Az élet vonata egyszer csak megáll, mi leszállunk, és vagy célba értünk, vagy vakvágányra. Néha pedig csak egy szendvicset gazdagítunk egy mészárszék kijáratánál, anélkül, hogy a többség felismerné, hogy a szenvedése, reményei, álmai csak azért léteztek, hogy másokat tovább lökjenek a következő megállóig.

Ez a Bushido... 

 keserű csókot vált a magány

nevet, kacér és lehány

üres korsó a leány

magány

nem terem fűt a kalász

nem csillant könnyet vadász

halász nem ejt több koszorút

erőtt vett rajtam, szomorút

nincsen több ostoba talány

reményt nem szül több magány

nem nevet, és nem sír többé

soha már a leány

csak magányt vajúdik a magány