Nincs kinek

Nincs minek

A minap...

már azt sem tudom, mikor volt. Csak pörögnek az események, a napok, túl a második hónapon a narancshadsereg egyenruhájában. Az érzelmek meg dobálnak, mint csónakot a viharos pocsolya. Egyik reggel a kocsi hátulján állva szétnéztem az ébredező városon. Az idő kellemesen hűvös volt még, a duna felől friss, párával terhes levegő szállt, az emberek bambán ténferegtek kávéik és szendvicseik nyomában. Akkor és ott úgy éreztem, hogy ez egy gyönyörű város, és egy gyönyörű reggel.

boldogság

A lágmányosin emberek nyüzsögtek. A munkagépek elkezdték az izzasztó munkát, és a csendet kattogás és zakatolás kergette szét. A kocsik elkezdték áldozatos munkával a reggeli városi dugó kialakítását, és felharsantak az első dudák, és kurvaanyád kiáltások is. A villamosok harciasan csattogtak előre, az emberek lökdösődtek, és morogtak, mentek a napi robotba, ami épp olyan lesz ma is, mint volt tegnap meg azelőtt. A hídon át végignéztem a víz felszínén; ahogy a felkelő nap megcsillant a hullámokon, és a hajnal vörös háttere vérszínre festette a hullámokat. Egy vérfolyó hömpölygött alattam.

félelem

Meló után beültünk Márkkal meginni egy sört. Rég nem ittam sört, és még régebben ittam sört egy kőpadon ülve, a szabadban, kvázi-ismeretlen barátokkal. A többi kukás is jött, ki cigire gyújtott, ki hozzánk csatlakozott, repkedtek az idióta viccek, és vaskos szívatások. Két sör után még betoltunk egy classic hamburgert is, csak az érzés kedvéért, és mert valamire el kell verni a böskéket; márpedig fizetés előtt a kaja az egyetlen, amire érdemes költeni. Valahogy olyan volt, mint régen, a P-féle baráti körben, jó pár évvel ez előtt. Amikor még mindenki felszabadult volt, gátlástalan, és senki sem foglalkozott a holnappal, mert a holnap bármit is hoz, csak jó lehet. Kicsit olyan volt, mint megint fiatalnak lenni. 

vidámság

nosztalgia

Este persze nem volt jó érzés hazajönni. Egyre többször veszem észre magamon, hogy kezdek olyanná válni, mint a hétköznapi emberek nagy része. A munka és a munkatársak kitöltik az életet, és minden, ami ezen kívül van - barátok, barátnők, családi kapcsolatok, kultúra - csupán egyfajta napi rutinná válik. Vacsorázok, mert enni kell. Megnézek egy részt valami sorozatból, mert még épp 40 perc van alvásidőig. Márkot várom a lassan megszokottá váló Starcraft-partyra, de tudom, hogy hiába, mert az este ezen része neki asszonnyal telik, és ez így is van rendjén. Nekem is ezt kellene tennem, ha a 27 éves normális, szép nők nem egy Márk-féle 22 éves zenésszel élnének együtt. Nekem marad Töki és Lajcsi, meg a kaka lapátolása a ketrecből. Norbival is valamikor találkozni kellene, hogy végre koccintsunk egyet a szülinap után a névnapjára is, de már családos ember ő is  - limitált szabadidő, és limitált lelkesedés. Fura, hogy egy házasság tényleg mennyire meg tudja változtatni az embert, még 8 év együttélés után is. 

monotonitás

Pár nappal később levettek edényezésről, és ismét járatra kerültem. Csak helyettesítek, de ennek is megvan a maga előnye. Egyrészt pénzben több, másrészt időben kevesebb - általában. Most épp dupla járatra tettek, ami azt jelenti, hogy napi plusz 1500-ért kb 3 órával többet kell gürcölnöm. Nem valami lelkesítő dolog így, hogy kezd menni fel a hőmérséklet, és a nap egyre elviselhetetlenebbül tűzi a fejünket egész délelőtt. Főleg úgy nem jó móka, hogy csepel aszfaltmentes, poros útjain kell rodeóznunk; a szomjúságot tetézi a kiszáradt por, ami minden szó után csikorogni kezd a fogaink között. 

kedvetlenség

Mondjuk most jó szezonban vagyunk még ippeg. A tavasz véget ér lassan, a kertvárosban pedig egymást érik a frissen érő cseresznye- és meggyfák, amiket senki sem szüretel - az egész utca már hasmenéses lehet a mérhetetlen gyümölcsmennyiségtől, amit magába tömhet, nekünk pedig van majd' egy fél méternyi magasságelőnyünk a kocsin állva. Az egész helyzet valahogy Mezőhegyesre emlékeztet. Ismeretlen utakon zötykölődünk, lopott gyümölcsöt majszolunk, és piros foltos képpel vigyorgunk egymásra. Hiányzik a régi Mezőhegyes...amikor nagyanyám még élt, nagyapám pedig felismerte az embereket és a barátait, nem csak az Arany fácánok, és Johnny Walkerek társaságában töltötte az idejét.

béke

szomorúság

A gyümölcskoszt amúgy jót tesz. Fura, hogy míg itthon kenyérből bármennyit is eszem, sosem lakok jól, gyümölcsből a melegben elég 1-2 marok, hogy 10-12 órán át ellegyek vele, és ne is gondoljak arra, hogy enni kellene még valamit. Ráadásul a kezdeti görcsösség is kezd oldódni, egyre jobban bírom az állandó kocsiról-kocsira ugrálást, a mozdulatok tisztulnak, hatékonyabbak lesznek. Egyszer budán egyvégtében lekocogtam 300m-t a kocsi mellett, csak azért, hogy egy kukát egy méterrel odébb tehessek. Jó érzés volt mozogni. Jó érzés volt friss, tiszta levegőn lenni, ahol fű és pára illatát haraphatom, nem pedig a kátrányos, nyóckeres szutykot. Fel kellene költözni Budára!

vitalitás

Múlt héten pénteken megjött a fizu is. Na, AZ nem esett jól. Bár a házfelügyelet már májusban azt mondta, hogy vége, nincs több tartozás, és leállították a fizetés letiltását, mégis csak a fizetés felét kaptam meg. A telefonra közölték, hogy most már senki nincs az irodában, aki el tudná mondani, hogy miért és hogyan történhetett ez, de majd kedden felhívnak - persze, azóta is basztak rá. Van 50.000Ft-om, és tudom, hogy 40-nek egyből megvan a helye; a maradékból pedig, hogy hogyan húzom ki a hónapot, nem tudom. A nő próbált azzal vígasztalni, hogy sebaj, ha jogtalan, akkor is jóváírják, szóval nem veszik el a pénz, de egy jóváírással a seggemet törölhetem ki per pill. Baromi megnyugtató érzés lesz majd, hogy miközben se net, se telefon, se villany, a közös költségben van 70.000Ft túlfizetésem; és így nyugodtan ücsöröghetek majd' fél évig a lakás nyomorában....

harag

tehetetlenség

A szombat utána gyorsan telt. Bár igazából semmit nem csináltam, csak ültem, és vártam, hogy valakinek legyen rám ideje. De nem volt. Apáméknál gyorsan lezavartuk az ebédet, mert délután 2-től vendégeket várnak, Márk és Norbi családi programon, Loboncék ünnepelnek...én meg csak néztem az Elit alakulat részeit, egyiket a másik után. Mostam, takarítottam, megint pár rész. Utána youtube, majd blog, majd gyakori, majd megint film. Este 10kor feladtam. Legalább egy nappal kevesebb. Az is valami.

unalom

Vasárnap szépen bekészültem, hogy megyek anyámékhoz ebédre. Edények tiszták, ruha tiszta, fürdés és hajmosás letudva, már csak egy telefon kell, hogy hányra is menjek - de telefon nincs. Anyám kikapcsolva, guszti kikapcsolva. Vezetékes nem elérhető. Nővérem nem veszi fel. Végül fél3kor kaptam egy SMSt nővéremtől, hogy ő épp olaszban sütteti a hasát, szóval ne nagyon keressem, de anyámék ugyanezt teszik ausztriában is. Szóval ha esetleg ezért kerestem volna, akkor no para. Boldogság volt a köbön, hogy totál éhesen itthon ültem, és a szokásos találkozó után 3 órával kellett megtudnom, hogy nincs itthon senki. Szóval hajrá bolt, hogy legyen valami kaja vacsorára, és a holnapi melóra....csak épp pünkösd. Ami nekem a Tesco előtt jutott csak eszembe. Jobb lehetőség híján bevágtam pár burgert a BK-ban, csak mert az legalább nyitva volt, de attól meg fostam egész este. 

keserűség

csalódottság

Hétfőn persze megint más járatra tettek. A meló ugyanaz, de mégsem élvezem, hogy mindig másokkal kell együtt dolgozni. 2-3 nap elég ahhoz, hogy legalább tudd, hogy kivel is gürizel együtt, de így, hogy mindig mással kell menni, igazából nem tudsz mihez idomulni vagy alkalmazkodni. Minden járaton új emberek, új szokások, új technikák. Te pedig kussolj és idomulj. Csettintésre. Szar úgy gürizni, hogy nem tudod még azt sem, hogy hívják a másik embert melletted. Társasági magány. Valahogy akkor még rosszabb, ha a másik kettő ismeri egymást, és végig csacsogják a napot úgy, hogy neked fingod nincs arról, hogy mi is a téma épp. 

bizonytalanság

Ilyenkor marad a táj, és az emberek figyelése. Meg a környezeté, mert a környezet is ezer arcot tud mutatni. A budai dombokon audis és BMW-s balfaszok nyomakodnak ezerrel, mert "nanehogymáegykukásautómenjenelőttem". A parthoz közelebb kedves, mosolygós kismamák, és újgazdag, lelkes fiatalok. Integetnek, köszönnek, és megköszönik, hogy a munkánkat végezzük. Értük, miattuk. Még beljebb bérházak, az örökös fűszeres, főzelékes szagokkal, és a hűvös pincék lehelletével. Ilyenkor elbizonytalanodom, hogy melyik életmódot is szeretem jobban. Nagyanyámék vidéki frissességét, vagy nagyanyámék városi pezsgését. Talán kicsit mindkettőt. 

megbékéltség

Persze a városban ilyen időben egy dolog van, amivel tele van az utca. Smárolós párokkal, és aligruhás csajokkal. Valahogy már nem érint meg egyik sem. A többiek megjegyzéseket tesznek, seggeket és bögyöket vizslatnak, cuppognak és nyálat csorgatnak...engem pedig nem érdekel az egész. Néha kitör rajtam, hogy de jó lenne valakivel, valamit, valahol, de aztán az egész meg is döglik egy pillanat alatt. Adrival valami végképp meghalt, ami pedig maradt, azt Kati és Timi kipucolta. Ha Kriszti most előjönne, és szerelmet vallana, alighanem csak üres pofával végig néznék rajta, és mennék tovább. Talán már sosem leszek szerelmes, de már nem is igazán érdekel. Nem azért vagyok egyedül, mert egyedül jó. Egyszerűen így alakult, de már nem érzem tehernek. Néha kimondottan örülök is ennek. Az emberek olyanok, mint a bagzó állatok, azok pedig tavasszal paráználkodnak, nyáron dörgölőznek, télen pedig bújnak a saját vackaikba. Mindenki a barátnőjéről, feleségéről, szeretőiről büszkélkedik, ha pedig megemlítem, hogy fél éve egyedül vagyok, az egyetlen kérdés: "Nem hiányzik a szex?"

És a komoly valóság az, hogy nem. Nem hiányzik a szex, a szerelem, a vágyakozás, se semmi olyasmi, amiből bármikor is kapcsolat lehetne. Nem hiányoznak az emberek sem. Aki volt, az lelépett, és nem gondol rám egy percig sem; én pedig megértettem és elfogadtam, hogy minden kapcsolatomban csupán egyetlen állandó pont volt - én. Akiket szerettem, csak az én fejemben léteztek, akik pedig az én fejemben léteztek, azok nem azok, akik körbevettek. Nincs közös boldogság. Nincs közös vágy, vagy közös cél. Csakis én. 

Szeretem Nagy Testvért. 

Jó egyedül lenni...

apátia

belenyugvás

megbékélés

...amikor vörösre égetett bőrrel állsz a zuhany alatt, a forró vízben, belül mégis vigasztalhatatlanul vacogsz...

Megint úgy érzem, hogy teljesen egyedül maradtam. Réka2, Süni, CsCat...all gone. Fura, hogy mások mennyire vágynak a magányra és az egyedüllétre, hogy ne szóljon hozzájuk senki napokig, hetekig, ellehessenek a maguk dolgaival, és gondolataikkal. Engem gyötör ez az állapot. 32 évből az utolsó 10 majdnem végig úgy telt el, hogy egyedül éreztem magamat, még akkor is, ha volt mellettem valaki. Ilyenkor pedig, amikor nincs mellettem senki, még rosszabb. Mintha megállna az idő. Ugyanazokat a köröket futom valahol mint huszonévesen, még mindig válaszokat keresek ahelyett, hogy a kérdések pörögnének az agyamban. Másban meg pont fordítva. Talán mindenki arra vágyik, amiből kevés adatott meg neki. Nekem a társaságból, másnak az egyedüllétből. Nekem hiányzik az, hogy esténként valaki megkérdezze, hogy telt a napom, hogy érzem magam, hogy néha vacsorával várjon, vagy szimplán csak este legyen valaki, akinek a szuszogását hallgathatom elalvás előtt. Réka2 azt mondaná erre, hogy társaságfüggő vagyok egyszerűen, és hogy nem egyvalakit szeretek, hanem szeretnék BÁRKIT, és ezért könnyen esem szerelembe vagy vonzalomba. Mondjuk Réka2 más baromságokat is mondott. Kriszti szerint mániákus vagyok. Mondjuk Kriszti is mondott más baromságokat is. Loboncék, Márk, Norbi meg azon értetlenkedik, hogy igazából semmi olyan látványos hibám vagy agylövésem nincs, ami miatt egyedül kellene lennem, mégis egyedül vagyok. 

Valahol azt olvastam, hogy a párkapcsolathoz való hozzáállásunk nagy részét a szülőktől örököljük, még egészen kicsi korunkból, ahogyan a szüleinket látjuk. Az én szüleim házassága messze volt a tökéletestől, gyakorlatilag két idegen ember élt együtt, és görcsösen mutatták azt, hogy mégis minden mennyire tökéletes. Lehet, hogy ez a hiba? Hogy én azt az idillt, azt a görcsösen fenntartott hazugságot láttam, és fogadtam el normálisnak és követendőnek? 

Tegnap a buszsofőr bevágta előttem az ajtót. Nem kellett volna sokat várnia, hiszen amikor csengetni kezdett, alig 5 lépésnyire voltam tőle, és ha akarom, az esernyő még befért volna az ajtó szárnyai közé. Amikor pár rövid ugrással ott termettem, már csak azt láttam, ahogy csukódik előttem minden. Hiába nyomtam meg a nyitógombot, hiába integettem a sofőrnek a visszapillantó tükörbe, hogy "Hé! Én még fel akarok szállni!", csak üres közönnyel elfordult, és indított. Akkor valami elpattant bennem...

Kicsit úgy éreztem magamat, mint Michael Douglas az Összeomlásban. Csak nem pisztoly volt a kezemben, hanem esernyő, és nem egy üdítőt akartam venni a boltban, hanem egy doboz hosszú, kék multit. Komoly erőfeszítésbe került, hogy ne kezdjek el anyázni, hogy az elhaladó piros dobozba ne rúgjak bele munkahelyi acélbéleltemmel, vagy ne vágjam be a hátsó ablakot az esernyőm hegyes, fém végével. Igazából nem tudom, mi tartott vissza. Remegtem a feszültségtől, az idegességtől, a tehetetlenségtől, és az értetlenségtől, hogy miért, oh miért olyan jó érzés annak a borotvált képű faszkalapnak, hogy bevághatja előttem az ajtót. Egy elbaszott, unalmas élet kicsinyes bosszúja azért, mert az asszony mérges, mert korán kell kelni, mert a hentes csúnyán nézett rá a boltban, és a főnök mindig őt baszogatja minden hülyeség miatt. Talán őket akarta pofán vágni, de mivel nem teheti meg, így másokon tölti ki a feszültségét. Bevág egy trabantos elé. Ledudálja a járókeretes nénit a járdáról. Szarik bemondani a megállókat, és nem, egy 500asból se adhat vissza, ha valaki jegyet szeretne venni nála. Otthagyja a dagadt faszt a megállóban, amikor látható, hogy csak a busz van ott, ami miatt arra járhat; talán még egy gonoszkodó röhögést is megeresztett attól, ahogyan azt a 3 elnyújtott lépést végigszökelltem. 

Az jutott eszembe, hogy gyűlölöm ezt a világot. Az embereket, akik lakják, élik, és arctalan, agyatlan zombikként benépesítik. Kedvet éreztem ahhoz, hogy káromkodjak, hogy szétverjek valamit, vagy valakit, hogy leüvöltsem a babával álló nőt, amiért visít a kölke, ő meg nem foglalkozik vele, hogy rasszista megjegyzést tegyek az alsó szomszédra, aki önkormányzati bérlakásba 140cm-es plazmatévét vesz, vagy csak szimplán paraszt módon köszönés nélkül menjek be a pékségbe, ahonnan naponta veszem a kenyeremet. 

Ez a fajta életmód, ez a fajta felfogás ragályos. Valaki elkezdte, akinek nem volt elég a tökében, hogy a főnökének olvasson be. Hazament, és felképelte az asszonyt, amiért elsózta a levest, mégsem lett tőle jobb. Az asszony elverte a gyereket, mert a férjét nem meri megütni, de nem lett tőle jobb. A gyerek az iskolában szekálta a kockákat és lúzereket, mert az anyjának nem szólhatott vissza, de nem lett jobb. A szekált gyerek felnőtt, és buszsofőrnek állt... és bebaszta az ajtót naponta százak előtt, frusztrált dühöt és tehetetlenséget okozva mindazoknak, akik nem is tehettek róla. Persze, egy ilyen mozzanat senkit (vagy legalábbis nagyon kevés embert) tesz dühöngő őrültté. Ez csak egy cseresznye a mindennapos szartorta tetején, amit összehoznak a főnökök, a szar házasságok, a neveletlen gyerekek, a széthagyott kutyaszarok az utcán, és a többi feszült, mérges ember. Van ennek valahol vége? Meg lehet ebben állni? Az egész egy rohadt körhinta, ami megy körbe, és mindig másnak az arcába spriccelik az unatkozó kölkök a romlott shake-et. 

Állítsuk meg a körhintát. Ki akarok szállni...

Hánynom kell.....

Valaki egyszer azt írta: "A pokol az értelem tehetetlensége."  Ez a hely a pokol. Már gyűlölöm, pedig csak két órája vagyok itt. Csak két rohadt órája! 

Már nem is tudom, mit csinálok.

Azt hiszem, nem fogom kibírni itt...

A blog.hu pedig még mindig csókoljon segget, szopjon keresztbe, és égjen lassú tűzön, hogy ilyen faszokból áll az egész banda!

Kifelé

Kifelé!

KIFELÉ!!!

TAKARODJ VÉGRE KI A FEJEMBŐL!

Elkezdtem az életemet a köz szolgálatában - alulról, ahogy mindig is szoktam. Igazából fura belegondolni, hogy EZ az a meló, amivel gyerekként riogattak minket, és lám, ennyire telt. Pont, mint én. Én is ennyire telt vagyok:P Meglepő módon jó a helyzet viszont. A társaság, a hangulat, a mozgás, és az, hogy nem csak a falat bámulom napi 8 órában, hanem beszélek és nevetek. Azért valahol fura, hogy egy hozzám hasonlóan antiszoc egyénnek is mennyire szüksége van némi mozgalmasságra az életében. Meg azért az is egyfajta nagy élmény, ahogy hazafelé menet talpig fideszesbe öltözve milyen képet vágnak a népek:D Pedig se szutykosabb, se szagosabb nem vagyok egyiknél sem, csak a külsőm látványosan megbélyegez. Részemről middlefinger. Ahol ők a csúcson ülnek, vagy középen ha tetszik, ott mi képezzük az alját a piramisnak. Termelés, szállítás, fogyasztás - utána jövünk mi, a rettegett Nari Hadsereg! 

Mondjuk lófütty, még csak nem is ezt csinálom. Üres, nagy kék dobozokat rakodok, és papírokkal szaladgálok a szakadó esőben; ha nem az utcán tenném, pont annyira lenne szutykos meló, mint egy közepesen megbecsült irodai adminisztrátoré. Akár öltöny-nyakkendőben is csinálhatnám, csak úgy meg hülyén érezném magamat egy teherautó platóján rodeózva, vagy a fülkében ülve, térképet nyálazva.

Merthogy ez is a munkám része lett. Papírokkal tökölés és humán GPS, hiszen mindenhol jól jön egy ember, aki nem csak írni tud, de olvasni is. Akár térképről is. Kicsit olyan katonaság érzete van az egésznek, hogy egy érettségivel itt én vagyok az "ész". Más meg a külső, más meg az izom. Bár izom annyira nem kell hozzá, így is bőven benne vagyok a felső 100ban, és még csak nem is rettegek attól, hogy valamit megmozdítsak:) Akár még karriert is csinálhatnék ebből; lehetne belőlem pár év után igazgató is, elvégre a mostani is ott kezdte, ahol én - csak épp a szutykosabbik végéből kiindulva.

Mondjuk remélem, hogy ez nem hadititok:D Kár lenne ennyiből bukni ezt a melót; van kukásoknál egyáltalán üzleti titok? "A sárgába megy a műanyag és a fém, a kékbe pedig a papír. Csak ne mondja el senkinek, mert visszajövünk, és adunk a szomszédnak is pár edényt!!!"

A népek amúgy tényleg furák. Különcök, utcagyerekek, zsiványok, munkásnépek, alkeszből józanná előléptetett kocsmatöltelékek mozgalmassá mixelt elegye, ahol mégis mindenki egyenlő és egyforma. Innen hiányoznak a kilógó célpontok, akiket mindenki utál, vagy a háta mögött megszól, itt nincsenek kibaszások és túrkálódások, a sofőrök ugyanolyan szendvics zabáló, mentánt fingó emberek, mint a rakodók, vagy az irodisták.  Még a morcos ellenőr is poénkodik és röhög, és inkább figyelmeztet, mintsem vasal. Szóval...jó itt. 

Nem, nem jó.

De, jó

de mégse

de mégis

részben jó, részben nem. Itt egy vagyok a sokból, amit egészen eddig szerettem volna. Ugyanakkor... Paraszt egoista módon vágyom rá, hogy valami módon mégis egy picit több, vagy jobb legyek a többieknél. Hogy ne legyen mindegy, hogy melyik sofőr mellé ülök be a kocsiba, ha be kell ülni. Eddig már ketten is jelezték (a háromból), hogy maguk mellé fognak kérni, ha így megy tovább. A harmadik közölte, hogy elmehetnék ellenőrnek, ha már úgyis mindig ennyire ragaszkodom a szabályokhoz:D Nő a hírnevem....

A magánélet más tészta. Bár nagyon se idő, se erő nincs rá, de az életnek megvan az a rossz oldala, hogy nem hagy időt mindenre, mégis ketyegnek a stopperek. Az idő körbe-körbe jár, újra hozza a régmúlt események másait, és megint lehetőséget nyerek arra, hogy megpróbáljak változtatni a dolgokon. Keserűen kell beismernem viszont, hogy nem biztos, hogy tudok. Mármint pár dolgon mindenképp, de...de tényleg változtatok? Vagy csak a külsőségeket teszem mosolygósabbá? Ismét egy Réka, és ismét egy Andi; Andi nem tud Rékáról, Réka nem tud Andiról, pedig mindkettőnek mondtam, amit mondhattam; valahogy mégis úgy érzem magamat néha, mintha hazudnék. Mondjuk mit lehet egyáltalán ebben a helyzetben hazudni? Hogy nem ő az egyetlen nőnemű élőlény, akivel beszélek?:D Nem csalok meg senkit, nem bújok ágyba senkivel, nem léptem kapcsolatba és nem vallottam szerelmet senkinek. Egyszerűen csak élek, és magamat adom. Magaimat. Réka a töprengő, érzelgős szenvedőt, Andi a pornósztárt. Néha már magam sem tudom, a kettő közül melyik vagyok én. Talán egyik sem, talán mindkettő. Talán az eredeti Réka és Andi kapcsolatában is ez volt az, amit fel kellett volna ismernem. Senki sem állhat a mérleg egyik oldalán. Mindenkiben van jó és rossz, és néha a jó és rossz, a fekete és a fehér egyszerre él, egyszerre mozog - és egyszerre szeretni két embert, aki sosem lehet egyben ugyanaz.

Lehet, szinglinek kellene maradnom, és inkább egy barlangban elmélkedni az életemről, mint Musashi tette.

Fuck tha tavasz. 

Az úton hazafelé azon kaptam fel a vizet, hogy rengeteg olyan ember van, aki az egyik irányba bámul, és a másik irányba megy. Aztán rájöttem, hogy én is mindig ezt baszom el az életemmel. 

Belegondoltam abba, hogy a földön élő jelenlegi összes lény egy több, mint 3.5 milliárd éve folyó verseny bajnokai. Minden lénynek a családfája visszavezethető az élet keletkezéséig, és minden őse megnyerte az élet legfontosabb háborúját: Túlélt és sikeresen örökítette bajnoki állományát. Ezek után nem csodálom, hogy egyre nehezebb az élet. 7 milliárd championnal egy ligában...?!