How long, how long will I slide...

Take it on....

Csak csúszok lefelé az ismeretlen semmibe. Arcok és nevek nélküli nímandok suhannak el mellettem ahogy vonat ablaka előtt az ismeretlen fenyves. Hiába reménykedik az ember, néha nem ér célba. Valakit család vár, valakit az otthon magánya, valakit egy elrontott váltó, egy részeg kamionos, vagy csak az ismeretlen, csendes vég. Célokat és álmokat kergetünk csahos kutyaként, anélkül, hogy tudnánk, mi vár ránk amikor utólérjük őket. Mi csak ülünk a vonaton, zötyögünk és álmodunk. Néha körbenézve elmerengünk az embereken, akik mellettünk ülnek - merre járnak? Merre tartanak? 

Semerre. Ülnek, várnak és remélnek, hajkurásszák a céltalan célokat, az álomtalan álmokat, hogy családot, gyereket, boldogságot lássanak, hogy temessenek vagy szüljenek, vagy csak egy apró, vagy gigászi lépést tegyenek előre az életükben. A napok pedig telnek, gyorsuló ütemben, kalauz és vezető nélkül.

Legbelül pedig zombik vagyunk. Szomjazzuk a mások álmait. Mások életét. Párt választunk, de mégis, csak eszköz marad a magunk elcseszett álomvilágában. Nem utazunk egyazon fülkében. Csak néha egymás mellé szól a jegyünk. Nem beszélgetünk, nem érdeklődünk, nem mosolygunk a másikra. Érezzük a rántott húsos szendvics illatát, de nem kérünk és nem adunk belőle. Végülis, ki venne egy falást a szomszéd fülkében ücsörgő öregúr barátságosan kínált, nyálcsíkokkal terhelt vacsorájából?

Pedig csak az életét kínálja nekünk. Egy falatot az öröméből és bánatából, a felesége verítékéből. Nem kér cserébe semmit, csak hogy osztozzunk vele az utazásban. Egy falat életet az ő kis falatnyi életéből. Abból a miliőből, amiből a fűszereket keverik, ahol a tojást habarják. Egy állatból, ami életét adta mások életéért, hogy nyomorban és félelemben élve végül életét adja másokért, anélkül, hogy egy pillanatra is felmerülne egyszerű, szegényes agyában a felismerés, hogy csak apró kis része a nagy tervnek, amiben mindenki eszik, és mindenkit megesznek. Pedig csak emberek ülnek a vonaton.

Az ember ostoba állat mondjuk. Azt hiszi, az élet császára, az úr, isten állat és növény felett, miközben rettegve bújik az odvába az eső elől, miközben szerelmesen nyögdécselve röfögi fel magának a teste boldogságát; miközben reményekben és álmokban utazik kabinok, fülkék és kocsik helyett. Valaki éppen eszik. Valakit éppen megesznek. Valakinek élnie kell, hogy később mások eledele legyen. Valakinek ételnek kell lennie, hogy mások életét hosszabbítsa, vagy tegye árnyalatokban boldogabbá.

Felismerik ezt mások? Felismeri ezt bárki is?

Csak ülünk a vonaton, és zakatolunk. A végállomás pedig mindenkinél ugyanaz. Az élet vonata egyszer csak megáll, mi leszállunk, és vagy célba értünk, vagy vakvágányra. Néha pedig csak egy szendvicset gazdagítunk egy mészárszék kijáratánál, anélkül, hogy a többség felismerné, hogy a szenvedése, reményei, álmai csak azért léteztek, hogy másokat tovább lökjenek a következő megállóig.

Ez a Bushido... 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.