Embernek maradni

2013.11.23. 23:04

Ma Katitól hazafelé egy furcsa, és undorító jelenség részese lettem. Történt ugyanis, hogy a buszmegállóban odalépett hozzám egy öregedő ember (50nél nem lehetett több), közterület fenntartós láthatósági mellénnyel, némi alkoholszaggal, de amúgy javarészt józanul, egy szál cigit lejmolni. Pénzt szinte sosem szoktam adni, cigire viszont ritkán mondok nemet. A halálra ítélttől se tagadják meg soha, márpedig mi mind halálra vagyunk ítélve - ki tudja, melyik lesz az utolsó? Szóval adtam egy szálat, és közben pár mondatot váltottunk; amolyan semmilyen módon, a magányos, gyakran hajléktalan emberek beszélhetnékje érthető, de néha nehezen kezelhető helyzet számomra. Igazából a fájdalom, ami a hangjában volt, az kavart fel először; ahogy a környéken dorbézoló részeg fiatalokra nézett, hogy igen, ezek tudnak így élni, mindenbe beleszarva, míg apuci és anyuci fizeti nekik a bulizást és ökörködést. Mondhatnánk, hogy savanyú a szőlő, de itt másról volt szó, és ezt később nekem is meg kellett látnom. Ugyanis amikor odébb léptem, hogy megnézzem, mikor jön a busz, ez a marék illuminált takonypóc vette gondozásba az öreget. Először csak úgy vicceskedően kezdték el magyarázni, hogy közülük ki zsidó, ki ukrán, és ki az igazi magyar - majd az egyikük, csak úgy jószándékból, leütötte az öreg fejéről a sapkát. Bennem akkor kezdett el mocorogni először Hulk kisöccse. Mire jó ez? Miért érzi bárki feljogosítva magát arra, hogy ötödmagával megalázzon egy embert, legyen akármilyen is? Utána a közelükbe került egy jóval részegebb, és jóval szakadtabb hajléktalan is, szóval immáron két élő játékbabájuk akadt az unatkozó alfahímeknek. A végén azzal zárták, hogy menjenek, mert bezár a következő kocsma - és búcsúzóul az 1-es számú öreg sapkájára pakolták a cigicsikkjeiket. Én voltam az egyetlen, aki odament, és levette az égő parazsat a szerencsétlen sapkájáról. Senki más nem nézett oda, senki mást nem érdekelt. Az emberek közönyösek voltak, unottak, undorodók. Számukra az az ember nem létezett, ahogy az előző esemény sem létezett. Ők fontos emberek voltak, nem ilyen kis leszakadt csövi. Egy ideig beszélgettem még utána az öreggel. Majdnem elsírta magát azon, hogy hogy bánhatnak így vele. Korábban papnak tanult, és lám, most hol van. Dolgozik, próbál megélni, próbál valamit kezdeni az életével, és nemhogy kiutat nem lát, még nap mint nap el kell viselnie ezt is. Mesélte, hogy máshol nem ilyenek az emberek. Elég pár utcával odébb menni, ahol a szegényebbek élnek, ott van jó szó is néha, meg pár forint, vagy pár szál cigaretta hálából, hogy tisztán tartja a környéket. Itt viszont, az újgazdag, részeg fiatalok között ő csak egy játék. Az otromba viccek és megalázások szenvedő alanya. Igazából szar volt belegondolni abba, mennyire igaza van, mikor azt mondta: ez a fiatalság. Ez a jövő. Ezek a gyökerek, akik élvezetüket lelik abban, hogy megalázhatnak másokat, ők lesznek az utánam jövő generáció mintapéldányai. Az alfák. Közönyösek, arrogánsak, bunkók. Övék a jövők. Mi pedig...mi pedig a jelen vesztesei vagyunk. Egy kicsit emberek. A maradék emberséggel. 

Kihalásra ítélt állatfaj... 

A bejegyzés trackback címe:

https://2ndnotme.blog.hu/api/trackback/id/tr76234430

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása