Tegnap a buszsofőr bevágta előttem az ajtót. Nem kellett volna sokat várnia, hiszen amikor csengetni kezdett, alig 5 lépésnyire voltam tőle, és ha akarom, az esernyő még befért volna az ajtó szárnyai közé. Amikor pár rövid ugrással ott termettem, már csak azt láttam, ahogy csukódik előttem minden. Hiába nyomtam meg a nyitógombot, hiába integettem a sofőrnek a visszapillantó tükörbe, hogy "Hé! Én még fel akarok szállni!", csak üres közönnyel elfordult, és indított. Akkor valami elpattant bennem...

Kicsit úgy éreztem magamat, mint Michael Douglas az Összeomlásban. Csak nem pisztoly volt a kezemben, hanem esernyő, és nem egy üdítőt akartam venni a boltban, hanem egy doboz hosszú, kék multit. Komoly erőfeszítésbe került, hogy ne kezdjek el anyázni, hogy az elhaladó piros dobozba ne rúgjak bele munkahelyi acélbéleltemmel, vagy ne vágjam be a hátsó ablakot az esernyőm hegyes, fém végével. Igazából nem tudom, mi tartott vissza. Remegtem a feszültségtől, az idegességtől, a tehetetlenségtől, és az értetlenségtől, hogy miért, oh miért olyan jó érzés annak a borotvált képű faszkalapnak, hogy bevághatja előttem az ajtót. Egy elbaszott, unalmas élet kicsinyes bosszúja azért, mert az asszony mérges, mert korán kell kelni, mert a hentes csúnyán nézett rá a boltban, és a főnök mindig őt baszogatja minden hülyeség miatt. Talán őket akarta pofán vágni, de mivel nem teheti meg, így másokon tölti ki a feszültségét. Bevág egy trabantos elé. Ledudálja a járókeretes nénit a járdáról. Szarik bemondani a megállókat, és nem, egy 500asból se adhat vissza, ha valaki jegyet szeretne venni nála. Otthagyja a dagadt faszt a megállóban, amikor látható, hogy csak a busz van ott, ami miatt arra járhat; talán még egy gonoszkodó röhögést is megeresztett attól, ahogyan azt a 3 elnyújtott lépést végigszökelltem. 

Az jutott eszembe, hogy gyűlölöm ezt a világot. Az embereket, akik lakják, élik, és arctalan, agyatlan zombikként benépesítik. Kedvet éreztem ahhoz, hogy káromkodjak, hogy szétverjek valamit, vagy valakit, hogy leüvöltsem a babával álló nőt, amiért visít a kölke, ő meg nem foglalkozik vele, hogy rasszista megjegyzést tegyek az alsó szomszédra, aki önkormányzati bérlakásba 140cm-es plazmatévét vesz, vagy csak szimplán paraszt módon köszönés nélkül menjek be a pékségbe, ahonnan naponta veszem a kenyeremet. 

Ez a fajta életmód, ez a fajta felfogás ragályos. Valaki elkezdte, akinek nem volt elég a tökében, hogy a főnökének olvasson be. Hazament, és felképelte az asszonyt, amiért elsózta a levest, mégsem lett tőle jobb. Az asszony elverte a gyereket, mert a férjét nem meri megütni, de nem lett tőle jobb. A gyerek az iskolában szekálta a kockákat és lúzereket, mert az anyjának nem szólhatott vissza, de nem lett jobb. A szekált gyerek felnőtt, és buszsofőrnek állt... és bebaszta az ajtót naponta százak előtt, frusztrált dühöt és tehetetlenséget okozva mindazoknak, akik nem is tehettek róla. Persze, egy ilyen mozzanat senkit (vagy legalábbis nagyon kevés embert) tesz dühöngő őrültté. Ez csak egy cseresznye a mindennapos szartorta tetején, amit összehoznak a főnökök, a szar házasságok, a neveletlen gyerekek, a széthagyott kutyaszarok az utcán, és a többi feszült, mérges ember. Van ennek valahol vége? Meg lehet ebben állni? Az egész egy rohadt körhinta, ami megy körbe, és mindig másnak az arcába spriccelik az unatkozó kölkök a romlott shake-et. 

Állítsuk meg a körhintát. Ki akarok szállni...

Hánynom kell.....

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.